A kisgyermekek arca, beszéde és csetlő-botló mozdulatai mind
telis-tele vannak bájjal. Annyira aranyosak, hogy az már túl szép, hogy igaz
legyen. Kezdetben persze mindennek örülünk, amit produkálnak, de sajnos
elérkezik az az idő, amikor elkezdenek az idegeinkre menni. Ennek kitűnő
eszközei azok a véget nem érő kérdések, amelyeket a gyerekek egy bizonyos
korban naponta akár több százszor is képesek elismételni. Szerencsére van
ellenszer a sok szülő türelmét próbára tevő kérdéssorok ellen!
Nem sokkal az első
szavak elsajátítását követően, nagyjából 1-1,5 éves kor környékén kezdődik el
az ún. „az mi?”-korszak. A kicsi szájából újra és újra elhangzó kérdésnek kezdetben
praktikus funkciója van, hiszen lehetővé teszi az új szavak tanulását. Ám egy
idő után azt kell éreznünk, hogy teljesen feleslegesen válaszolunk a kérdésre,
mert azonnal és rutinból érkezik a következő „az mi?”, akár ugyanarra a tárgyra
vonatkozóan. Sok szülő kitartóan válaszol a kérdésekre, másoknál, amikor betelik
a pohár, egyáltalán nem méltatják válaszra a gyermeket, sőt, tudomást sem
vesznek róla. Csakhogy ezzel gyakran épp az ellenkezőjét érik el, mint amit
szerettek volna, és a csemete egyre nyűgösebb lesz.
Később, 2-3 vagy akár 4 éves kor környékén nagyon hasonló
dolog következik be, amelyet „miért?”-korszaknak nevezhetünk. Hasonlóan az
előbbiekhez, a „miért?” is kezdetben praktikus és adekvát kérdés lehet, de
később automatikussá válik. Különösen azért nagyon bosszantó, mert bármelyik
válaszra újra és újra feltehető, így a végtelenségig folytathatóvá válik,
mígnem a szülő egyszer azt mondja: „csak”. Márpedig előbb vagy utóbb mind
megelégeljük a kérdésfolyamot.
Észre kell vennünk, hogy az „az mi?” és a „miért?” kérdések
örökös ismételgetésének célja nem információszerzés, de nem is a bosszantás,
hanem ezeknél sokkal több: a figyelemért
zajló harc. Kezdetben, amikor rendes
válaszokat vagy szép, összetett magyarázatokat adunk a kérdésekre, közben
rengeteg figyelemmel és törődéssel halmozzuk el a csöppségeket. Amikor a kérdés
ismételgetése automatikussá válik, akkor már nemcsak (vagy nem elsősorban) a
válasz lesz fontos, hanem ezek az értékes, odafigyeléssel töltött percek is.
Végül kialakul egyfajta „játszma” (lásd: Eric Berne, például az Emberi játszmák c. könyvében), aminek a
célja az, hogy minél több ingert, érdemileg együtt töltött időt, és végső soron
szeretetet nyerjünk egy embertől. Természetesen ezt a szülő egy idő után
tehernek érzi, de ha ki akar lépni belőle, azzal rosszat tesz, mert a gyermek
másképpen fogja magának kiharcolni az elszalasztott figyelmet. A hisztéria is
ugyanezen az elven működik, még ha büntetést vagy verést kap is érte a gyermek.
Egy idő után már a negatív inger is jobb, mint a semmilyen.
A kérdések ellen szerintem a legjobb módszer a következő:
addig, ameddig a kérdés ésszerű és normális hangon történik, válaszoljunk a
legjobb tudásunknak megfelelően. Azzal szakíthatjuk meg a véget nem érő
kérdéssort, ha magunktól próbáljuk kiemelni a témához kapcsolódó
érdekességeket, mesélünk, tréfálkozunk vagy játszunk valamit a kérdés kapcsán.
Ha azonban ez nem működik, vagy a türelmünk a végéhez közelít, miközben újabb
és újabb „mi”-k és „miért”-ek záporoznak a fejünkhöz, a következőt kell
visszakérdezni: „Szerinted mi az?” vagy „Szerinted miért?”. Megtörve a játszma
szokásos folyamát, a gyermek először meglepődik, majd válaszolni fog, ha
tényleg érdekelte őt a kérdés. Ekkor mondhatjuk azt, hogy „Na látod, tudod Te
ezt!”, és akár meg is dicsérhetjük, hogy milyen okos, de mi magunk is hozzátehetünk valamit a témához. (Akár azt is elmagyarázhatjuk, hogy
nem kell mindig mindent megkérdeznie, sőt, sokkal jobb, ha már nagyfiúként vagy
nagylányként magától tudja a dolgokat.) Ha ezt kétszer-háromszor végigcsináljuk,
azzal hamarosan véget tudunk vetni a folyamatos kérdéseknek, és a gyermeknek
sem okozunk rosszérzést.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése